Úgy látszik bizonyos időközönként rámjön, hogy írnom kell. Rá fogok szokni, hogy folyamatosan publikálok itt a blogomban is. Amikor rámjön az írhatnék, mindig azt érzem, hogy mindig írnom kéne, folyamatosan, de aztán mindig alábbhagy a lelkesedés. Nem tudom, hogy honnan jött ez a mánia. Régebben is sokszor írtam novellákat magamnak, csak úgy kitaláltam mindenféle történeteket. Érdekes módon a családban senki sincs megáldva írói vénával. Nem mintha nekem az lenne, pusztán csak szeretek írni.
Majd, ha meglesznek a gyerekeim, akkor biztos írni fogok róluk, nekik mindennap, miután alszanak. Várom már azt az időszakot, nagyon, de nagyon. Ha valaki azt mondaná, hogy holnap mehetek szülni, akkor azt mondanám, Ok, merre van a szülőszoba? Komolyan! Napról napra jobban vágyom a gyerekre és ez az érzés egyre csak erősödik. Olyan ez nekem, mint valami küldetéstudat. Anya akarok lenni. Gyerekkorom óta ez az első számú cél az életemben. Vágyom az anyaság érzésére, az intim pillanatokra, a szoptatásra, a gyerekem közelségére. Arra az érzésre, amikor először látom majd meg és az fog átfutni az agyamon, hogy úristen, ez a gyönyörű gyerek tényleg a miénk? Egyszóval tényleg mindenre vágyom, ami a gyerekkel kapcsolatos. Letojom, hogy az elején nagyon kemény lesz, mindenkinek az. De a gyerek az ezerszeresét visszaadja majd. Amikor először mosolyog rád, amikor először mondja ki, hogy Anya, amikor bújik, megölel, puszit ad! Biztos, hogy lesz rossz, beteg, meg ilyenek, de ez vele jár. Ha valaki azt mondaná, hogy írjak egy listát a gyerekvállalás előnyeivel és hátrányaival, akkor a hátrányhoz azt írnám, hogy nem izgat, az előnyökkel viszont tele tudnék írni 20 A4-es oldalt. Nekem ne mondja senki, hogy nem a gyerek a világ legnagyobb boldogsága. Úgysem hinnék neki. A gyerek nemcsak a szülőknek hatalmas öröm, hanem a szélesebb családnak is, mindenki dicsekedhet a gyerekkel. Nagyszülők, dédik, unokatesók, nagynénik, nagybácsik, stb. Igazi központi figura lesz a baba, mindenki róla fog beszélni, mutogatja a fotóját.
Hányszor, de hányszor elképzeltem már, hogy milyen érzés lesz. Gondolatban már annyi helyen voltam a gyerekkel, vagy sétáltunk hármasban az apucijával. Olyan kíváncsi vagyok már a párom reakciójára is. Vajon milyen arcot vág majd, ha megmutatom neki a pozitív tesztet? Hogy fog majd a szülésnél viselkedni, hogy bánik majd a babával? És persze mindez hogyan befolyásolja majd a kettőnk kapcsolatát? Összekovácsol még jobban, vagy inkább eltávolít egymástól? Sok-sok megválaszolatlan kérdés, amire úgyis csak a megtörténte után kapok választ.
A leginkább engem az a kérdés izgat, hogy vajon milyen emberré változtat az anyaság majd? Felnövök vagy maradok egy nagy gyerek, mint most? Hajlandó leszek a gyerekkel csúszni-mászni a földön, rajzfilmet nézni és rosszalkodni? Remélem ilyen maradok, mert őszintén szólva semmi kedvem felnőni. Minek? A felnőttek világát nem nekem találták ki, nagyon nem az én világom. Kevés vagyok én hozzá, sok olyan tulajdonságom van, ami azt eredményezi, hogy hogy a felnőttek világában csak fájdalom, csalódás és bánat érhet.
Ma délutános leszek bent, úgyhogy lehet, hogy még jelentkezem. Most megyek, mert érzésem szerint már kicsit sok belőlem. :)
