A világ az én szemüvegemen keresztül

Tudom, tudom, menthetetlen vagyok. :D De hát mit tegyek, ilyen az, amikor valaki függővé válik. És nekem már megint sikerült beleesni ebbe a csapdába. Mindig találnom kell valamit, amiért rajonghatok. Úgy látszik, én másképp nem tudok létezni. Lehet, nem is szeretnék, de ez egy más tészta. Szóval, most sikerült újfent egy új 'szerelmet' találnom magamnak. Ez pedig nem más, mint a Hawaii Five-0.

A címben szereplő Kono hamar a szívem csücske lett. Azonnal megfogott a karakter. A lazaságával, a határozottságával, a 'tökösségével', bármilyen furcsa is ilyet mondani egy nőre. De van benne valami, ami húz magával. A céltudatossága előtt megemelem a kalapot. Padlóra küldte az élet, mégis felállt és keresett valamit, amiben ugyanolyan jó, hanem jobb, mint ami az eredeti álma, életcélja volt.

Tulajdonképpen az egyik dolog, ami megfogott a sorozatban, azok az átívelő történetszálak. Ezeket szeretem a New York-i helyszínelőkben is. Amikor az ügyek mellett ott van a háttérben egy másik, ami időnként előkerül, újabb morzsákat elhintve. És az ember ül a gép vagy a tv előtt, nézi az adott epizódot és azon gondolkozik, hogy vajon ebből mit fognak a forgatókönyvírók kihozni.

Az egyik ilyen történetszál épp ahhoz a részhez kapcsolódik, amit tegnap este néztem. Chin, Kono unokatestvére a Five-0 csoport 'főhadiszállása' előtt tér magához. A nyakán egy mozgásérzékelős detonátorral. Azok után, hogy rájöttek, hogy Victor Hesse él és virul. Utóbb említett fickó nem más, mint Steve apjának a gyilkosa. Akibe Steve még az első részben két golyót eresztett. Csak hogy a holttest nem került elő, így a rutinos rendőrségi sorozatnéző, mint én. (:D) már kezdi sejteni, hogy valószínűleg még elő fog kerülni a karakter. Hát elő is kerül bizony. 10 millió dollárt követel Chin életéért. Ezt nyilván nem hagyhatják annyiban, nem hagyhatják meghalni. A kormányzó azonban közli, hogy nincs pénz, nem ad, mert nem tárgyalnak terroristákkal. Hát akkor emberek, valami mást kell kitalálni, valahonnan máshonnan kell lóvét szerezni.

Röviden és tömören, hogy ne legyen legalább két oldalnyi hosszú ez a poszt. :D Szóval, Chin-nek megvan otthon egy elfelejtett rendőrségi bizonyítékraktár tervrajza, ahol természetesen van 28 millió dollár. A raktárról alig tudnak páran, nyilván senkinek sem fog feltűnni, hogy nincs ott az a lóvé és különben is, majd visszateszik. Még ha ez így is működne. :) De itt jön a csavar. :) Steve és Kono betörnek a raktárba és elhozzák a lóvét. Csakhogy közben egy néni észreveszi őket és kérdőre vonja Kono-t, hogy mit csinálnak a háza előtt. Úgy tűnik, hogy sikerül leszerelni a nénit és gyorsan elhajtanak a helyszínről a pénzzel együtt.

Steve elmegy a találkára Hesse-el, míg Kono a hegyoldalban egy puskával felszerelkezve készen áll, hogy közbe avatkozzon. Amikor azonban Steve odaadja Hesse-nek a lóvét, az rádobja a tűzre. Így ölég nagy bajba keveri a Five-0-t, hiszen azt a pénzt valahogy vissza kell rakni. Lényeg a lényeg, hogy ragadjon a bélyeg meg persze, hogy sikerül deaktiválni a bombát és Chin él és virul. Naiv néző azt hiszi, minden rendben, minden szép és jó. Vagy mégsem? Hát persze.

Évadzáró rész, először Steve-t le akarják tartóztatni Laura Hills meggyilkolásáért. Nyilván nem ő volt, mindenki tudja. :) Menekül, majd szépen betör a kormányzóhoz és kérdőre vonja, ahogy kezd összeállni a kép. A kormányzó nem éppen az, aminek látszik. De közbelép Wo Fat, Steve másik nagy ellensége és szépen lesokkolja Steve-t, majd lelövi a kormányzót. Ezzel rákenve még egy gyilkosságot. Chin közben visszamegy a rendőrség kötelékébe és ő maga tartóztatja le Steve-et. Na, de hogy közben Kono-ról sem feledkezzünk meg, ott is szépen beviszik és nem mással vádolják, mint annak a tíz milliónak az eltűnésével. Ami időközben visszakerült a bizonyítékraktárba, ami mögött a kormányzó áll. Szóval szépen megkavarják a szálakat, szó se róla. Miközben egy mezőn megtalálják azt a tíz millát, amit tényleg lenyúltak, mert nem égett el teljesen. Tehát Steve-et kettős gyilkossággal vádolják az évad végén, Kono-t meg azzal, hogy lenyúlta a pénzt. Mivel rájönnek, hogy ez a hiányzó tíz millió a sorszámok alapján.

Természetesen a második évad elején sikerül tisztázni Steve-et, nem csinált semmit. Persze, hogy nem ő ölte meg sem Laura-t, sem a kormányzót. Kono azonban bajban van, a belső ügyosztály nem hátrál és nyomoz utána. Miután Chin-ről egyszer már azt gondolták, hogy 'mocskos', a családban marad jelszóval őróla sem feltételeznek kevesebbet. Így a második részben 'szépen' el is veszik a jelvényét, így nem tagja többé sem a Honolulu-i rendőrségnek, sem pedig a Five-0-nak.

De nem is ezért kezdtem el írni ezt a posztot, sokkal inkább azért, mert egyrészt kíváncsi vagyok, hogy mit kezdenek a karakterrel, másrészt 'aggódom' is érte. Ha már ilyen idióta módon képes vagyok kötődni egy kitalált tv-s karakterhez. :) Súlyos betegség, tudom.

Nagyon úgy tűnik, hogy most egy szép mély gödörbe akarják Kono-t belerángatni. Vagy lehet, hogy magától is belesétál, nem tudom. Mindenesetre a jelvénye nélkül úgy tűnik, hogy ész nélkül csinálja a dolgait. Olyasmibe keveredik bele, amiből fogalmam sincs, hogy fog kimászni. Ex-zsaruknak segíteni, akik bűnözővé váltak, nem éppen okos húzás. És úgy tűnik, hogy Chin hiába próbál beszélni a fejével, nem ér semmit. Tudom, ez már tényleg az elmebetegség határát súrolja, de szabályosan kiabáltam a géppel, amikor az epizód végén belép a rendőrség adatbázisába Chin jelszavával. Fogtam a fejem, hogy na, ebből mi lesz. Úgyhogy most erre felettébb kíváncsi vagyok.

Valószínűleg a végén úgyis jól fog kijönni belőle, de egy jó pont jár a forgatókönyv íróknak ezért a csavarért. Bármennyire is fáj a szívem Kono-ért. Na, meg persze Danny-t is sajnálom. Szegénnyel elhitették, hogy visszakaphatja a családját. Aztán kiderül, hogy az ex-felesége mégsem tőle terhes, hanem az épp aktuális férjétől. Szegénynek szerintem nem kicsit törték össze a szívét.
 

Ez a nap más, mint a többi, ezt te is jól tudod. Másként kelt fel a nap és másként jár a hold.

Isten éltessen sokáig, legyen nagyon szép napod!

Hölgyeim és uraim! Bizony ezt a napot is megértem! Megkérték a kezemet! :)

Tegnap volt a hatodik évfordulónk és ez úgy tűnik, jó alkalomnak tűnt a páromnak, hogy megtegye a nagy lépést. :)

Sejtettem, hogy valami készülődik a háttérben, mert napok óta folyamatosan konspirált apuékkal, meg egyfolytában susmusoltak. De ilyen formában semmiképpen sem számítottam rá. Meg kellett várni, míg apu hazaér, csak akkor adhatta oda az ajándékomat. Persze apu pont szerdán dolgozik jó sokáig, 11 óra után ért haza. Én már persze tiszta 'ideg' voltam, izgultam, na. :)

Aztán ahogy apu hazajött, a párom kijött értem a nappaliba. Befogta a szememet és úgy vezetett be a mi szobánkba. Nem láttam a világon semmit, a szívem a torkomban dobogott, szó szerint. Hallottam a háttérben a zenét, de először nem is tudtam beazonosítani. Utána rájöttem, hogy ez Caramel, méghozzá a Te vagy, aki kell. Stílszerű cím, azt hiszem.

Aztán elvette a kezét és én teljesen padlót fogtam a látványtól. Komolyan nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Vagy hogy egyáltalán valamit ki tudjak nyögni. Az asztalomon mécsesekből kirakva egy szív, benne középen a gyűrű és körülötte hat szál vörös rózsa. Most őszintén lehet erre nemet mondani?

Párom csak állt mögöttem, a szüleim kicsivel mögöttünk, néztem rájuk és egyszerűen nem tudtam mit mondani. Teljesen padlót fogtam. Majd a párom csak ennyit mondott: 'Na?' Hát mi mást mondhattam volna, mint hogy 'Igen.' Azért ezt sikerült határozottan rávágnom. Aztán persze volt nyakbaborulás, és amikor leesett a tantusz, akkor egy picit el is pityeredtem.

Azért az utókor számára megörökítettük a kreációt. Ja és persze azt mondanom sem kell, hogy a gyűrű tökéletes és borzasztóan tetszik. És azt hiszem, most úgy pár méterrel a föld fölött járok. Gondolom, ez nem is csoda. Kicsit furcsa érzés, persze nem rossz értelemben. Csak ilyenkor döbben rá az ember, hogy azért ez nagy dolog. Nagyon nagy dolog. És nagyon boldog vagyok. Délelőtt felraktam az egyik közösségi oldalra a képet és mindenki gratulált, nagyon jól esett.

A folytatás valószínűleg jövő nyáron következik. Mert idén nyáron a párom húgáék tervezik az esküvőt és nem akarjuk ezt előlük elhappolni. Inkább várunk egy kicsit, nem kerget minket senki. Én leginkább júliusban szeretném, mert akkor a családból senkinek sincsen semmije. Se szüli-, se névnap, se semmi egyéb. Aztán persze majd meglátjuk, hogy hogy lesz.

A fenti cím egy az mtv-n futó műsor címe. Amely nem másról szól, mint 16 éves tinédzser lányokról, akik bizony teherbe esnek. Tanulságos egy sorozat, főleg nekem így 28 éves fejjel, amikor napról napra jobban érzem, hogy mennyire szeretnék már gyereket. De sajnos kevés rá az esély a közeljövőben.

A héten beszélgettem Katkával msn-en, nem mintha ez olyan nagy újdonság lenne. :D Igaz, Katka? Pont egy olyan rész volt, amiben a lány szülei addig győzködték őt, amíg végül azt mondta, hogy rendben, nincs más választásom, örökbe adom a gyerekemet. Bárhogy csűrtük-csavartuk a témát, egyszerűen nem tudtuk elképzelni, hogy valaki hogy kényszerítheti erre a gyerekét. Ezerszer állnék inkább a lányom mellé, ha 16 évesen teherbe esne, minthogy azt mondjam neki, hogy ha már kihordtad azt a babát, aki 9 hónapig a te pocakodban volt és akit meg is szűltél, hogy add oda másoknak. Tudom, ez szívtelenül hangozhat, ha azoknak a szemszögéből nézem, akik évek óta küzdenek azért, hogy lehessen gyerekük.

De nem, egyszerűen nem tudnék lemondani a saját gyerekemről. Ha a belemet kellene kidolgoznom, ha alig aludnék, ha mindenért meg kellene harcolnom, ő akkor is az én húsom és vérem. És tulajdonképpen a végén még az is kiderült, hogy a lányt is örökbe fogadták, így meg aztán végképp nem értem, hogy valaki hogy mondhat ilyet a 16 éves gyerekének. Persze nyilván nem lenne könnyű, sőt, inkább azt mondanám, hogy pokoli nehéz, de én hiszek benne, hogy minden egyes másodperce megéri.

A másik dolog, amin gondolkoztam, hogy azért komolyan felmerül a szülők felelőssége, hogy a tinédzser lányuk terhes lesz. Nem vagyok sem prűd, sem naív, így biztos vagyok benne, hogy ezek a mai fiatalok egyrészt sokkal hamarabb érnek, másrészt pontosan tudják, hogy mi fán terem a szex. És itt merül fel a szülők felelőssége, ezerszer figyelmeztetném a lányomat, hogy védekezés nélkül terhes lehet. De ha már terhes lesz, akkor biztos, hogy teljes mellszélességgel mellé állnék. Mert kire számítson, ha nem rám.

Az első évadban szereplő párok közül, egyedül Catelynn és Tyler kapcsolata állta ki ezt a próbát, csakhogy ők lemondtak a kislányukról, Carly-ról. Lehet, hogy most saját magam cáfolata következik. Mert őket megértem. Nem olyanok a körülményeik, hogy  felelősségteljesen fel tudják nevelni ezt a babát. És bizony-bizony 17 évesen lehet valaki annyira komoly, hogy azt gondolja, hogy a másikkal akarja leélni az életét. Tyler megkéri Catelynn kezét. A többiek mind szakították, mert a srácok egyszerűen nem tudták felvállalni, hogy ők bizony apák lettek. Alig törődtek a gyerekeikkel. A lányok helyzete sokkal nehezebb, hiszen ők nem mondhatják azt, hogy jó, hát akkor most valaki vigyázzon a gyerekre, mert nekem bulizni van kedvem. A srácok ezt megtehetik. A lányoknak viszont gondoskodnia kell a gyerekekről, nekik sokkal nagyobb a felelősségük.

Most hogy így csapongtam egy sort a gondolataimmal, megyek és folytatom Crissy-t. :D

Már megint mögém álltak azzal a francos korbáccsal és közölték, hogy kéne új poszt kedves patsfan! És még mindig ugyanarról a hölgyeményről van szó! :D

Ha ennyire szépen kéritek, akkor tessék itt van. Csak hogy lássátok, hogy kivel van dolgotok. :D

Most az egyszer kivételesen meg vagyok lőve és nem tudom, hogy mi legyen a poszt címe, így kicsit antikreatívra vettem a figurát. Már ha egyáltalán létezik ilyen szó. Ha nem, akkor most patsfan megalkotta.

Na, de nem is ilyen sületlenségeket akartam írni. Az írásról akartam egészen pontosan. Mint azt már többször említettem fanfiction-t írok, méghozzá CSI:NY-osat, konkrétan egyszerre hármat. Igen, tudom, nem vagyok normális és ez még csak nem is újdonság. Csütörtök éjfél mindig a határidő, amire be kell fejezni és le kell adni a fejezeteket. Múlt hét csütörtökön is ültem az ágyamon a laptoppal az ölemben és ha jól emlékszem, akkor a Right next door épp aktuális fejezetével küzdöttem. Igen, olykor a legjobbakkal is megesik, hogy ihletmegakadásuk van. Lehet, hogy ilyen szó sincsen? :D Lényeg a lényeg azon kívül, hogy ragadjon a bélyeg, hogy apu valamiért bejött hozzánk a szobába. Meg nem mondom már, hogy miért. Szokásos szöveg, hogy már megint ezzel a hülyeséggel foglalkozol? Mintha neki nem lenne tök nyolc, hogy mit csinálok. Nem is ez a lényeg, hanem a vitánk. Ami már legalább százszor lezajlott, mióta belekezdtem ezekbe a történetekbe.

Miért nem adod ki? Hogy miért? Egyrészt egyáltalán nem biztos, hogy bárkit is érdekelni, ad egy, ad kettő, ki a fene garantálja, hogy én találok egy kiadót, aki mindezt ki is adja. Ad három, olyan plágiumpert kapnék a nyakamba, hogy ihaj. Tudniillik ezek a figurák le vannak védve jogilag. Tulajdonképpen minden fejezetem úgy kéne kezdenem,hogy nem az enyémek, semmilyen pénzt nem kapok emiatt és a többi, és a többi. Már olyat is kérdezett, hogy miért nem küldöm ki Amerikába, hátha lenne belőle egy rész a sorozatban. Komolyan, ilyenkor úgy érzem, hogy az én egyébként halál racionális, két lábbal a földön álló faterom nem is ezen a bolygón él. Igen, majd pont az én ötleteimből írnának meg egy részt, sanszos, de tényleg. :d Amúgy meg én inkább magánéleti sztorikat írok, szóval nem is igazán olyat, ami a sorozatra jellemző.

Ok, ezen a részén túl vagyunk a vitán, próbálnék a sztorira koncentrálni, de apa csak nem hagyja annyiban a dolgot. Nehogy már ne neki legyen igaza. Akkor miért nem pénzért írod? Inkább nem válaszoltam semmit, kínomban majdnem röhögtem. Gondoltam magamban, ki a fene adna ezért egy fillért is. Senki! Erről ennyit! Miért nem olyat írsz, amivel lehet pénzt keresni? Pontosan azért, mert ez nem ilyen egyszerű. Ahhoz kellene valami egyedi ötlet, nyilván elég nehéz lenne olyat írni, amiről még senki sem írt. De ha már arra adnám a fejem, hogy regényt írok vagy akár novellát, akkor már olyat írnék, ami egyedi. De itt megint előjön, hogy ki adja ki, érdekel-e egyáltalán valakit, stb. Senki sem garantálja még azt sem, hogy ha ne adj isten kiadnák, akkor bárki is megvenné.

Szóval immáron sokadjára vitatkoztunk ezen a kérdésen és apa még mindig nem hajlandó elfogadni az én álláspontomat. Mert egyszerűen nem érti a motivációmat. Nem a pénzért vagy azért, hogy híres legyek vagy ilyesmi. Nem, sőt. Nyilván ebből nem fogok megélni, de nem is akarok. Mert nem ez a célom vele. Elkezdtem írni ezeket a történeteket és egyszerűen beléjük szerettem. Azért írom őket, mert szeretem csinálni. Szeretem a karaktereket, szeretem a sorozatot. Nekem ez hobbi vagy inkább azt mondanám szenvedély, az közelebb áll a valósághoz. Engem a pozitív visszajelzések motiválnak, nem pedig az, hogy kapok-e érte pénzt vagy sem. Mert nem ez a lényege. Ezzel el is veszne minden varázsa. Mert nekem ez egy saját kis világ. Lehet elefántcsonttoronynak, üvegbúrának vagy bármi másnak nevezni, de nekem ez egy menekülési útvonal. Itt azt csinálok, amit akarok, arról írok, amiről akarok. És pont ez a jó benne. Mert mindez elveszne, ha pénzért csinálnám, időpontra.

Csak tudnám, hogy ezt miért nem lehet elfogadni? :(

Egyesek a hátam mögött állnak egy korbáccsal és közlik, hogy ideje lenne új posztot írni a blogomra. :D Az illető úgyis tudja, hogy róla van szó.

A fenti idézet egyébként a Robin Hood c. filmben hangzott el. Tegnap néztük meg Zolival moziban. Tetszett, jó volt. Nem az volt bene, amire számítottam és pont ez sült el jól. Az ember azt várná, hogy ez megint arról szól, hogy Robin a sherwood-i erdőben él a bajtársaival és Marion-al és fosztogatják a király kincseit. De nem, ez a film nem erről szól. Sőt! Sokkal inkább arról, hogy Robin Longstride-ból, egy egyszerű íjászból hogyan lett az angolszász kultúrkör egyik legnagyobb legendája.

Lehet, hogy majd ha lesz egy kis időm gondolkozni, akkor írok egy kifejezett filmkritikát. Bár sosem írtam még olyat, úgyhogy nem tudom, hogy milyen követelményeknek kell megfelelnie.

A határán vagyok annak, hogy felrobbanjak agyilag. Reggel megint sikerült majdnem elaludnom. 6-kor csipogott a telefonom, felébredtem, kinyomtam az ébresztést. Általában 10 percre vissza szoktam egy kicsit szúnyókálni. De most sikerült 6:23-ig. Ami azért vicces, mert félkor indulni szoktam, hogy ne késsek el. Nem tudom, mi van velem. Egyszerűen nem tudom kialudni magam, bármennyire is szeretném. Hétvégén is alhattam volna, erre nyolckor meg negyed nyolckor ébredtem fel.

A házban, ahol dolgozom, épp a upc-sek dolgoznak. Egész nap kopácsolnak, komolyan baromira idegesítő a dolog. Ma pedig valahogy sikerül az összes idióta vendéget kifognom. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ezek az emberek hogy boldogulnak a mindennapi életben. Na, mindegy. Inkább nem idegesítem magam vele. Úgysem tudok velük mit kezdeni.

Még egy dolog, amiről írni akartam. Ez pedig az Apja lánya - Új kezdet a Nagy Almában c. közös történetünk Gyöngyivel. Már a fórumon is írtam, hogy bizony megsirattam a végét, amikor írtam. Mert tudtam, hogy valami jó dolog ér véget. Fél év, ennyi időt dolgoztunk vele. Megszámlálhatatlan óra, amíg a párbeszédeket írtunk msn-en, a megannyi megjegyzés aputól, hogy már megint a kislánnyal dolgozol. Igen, már megint, vagy mondhattam volna, hogy még mindig. :D Boldog vagyok, hogy jó fogadtatásra talált, pedig féltünk tőle. De jó páros vagyunk, ezt el kell ismerni. 8 fejezet, ennyi lehetőségünk volt rá, hogy egy gyakorlatilag idegen karaktert problémamentesen illesszünk be egy jól működő gépezetbe. Szerencsére sikerült.

Rengeteg munkánk van benne, hogy minden egyes apró részlet a helyére kerüljön. Térképeket böngésztünk, számolgattunk, hogy tényleg minden hiteles legyen. Amikor Mia-t kirándulni viszik, hogy megmutassák neki New York nevezetességeit, akkor én rendesen térképen csináltam meg az útvonalat, hogy az valóban megfeleljen a valóságnak. Nem akarom magunkat fényezni, az amúgy sem az én stílusom, csak érzékeltetni szeretném egy kívülállóval, hogy azért egy-egy fejezet akár több nap utána járást is igényelt. A bankrablást meg kellett tervezni, hogy tényleg hihető legyen. Egy szó mint száz, nagyon sok mindenre oda kellett figyelni.

De élveztem ezt a közös munkát, mert azt gondolom, hogy még közelebb hozott egymáshoz minket. Mia szavaival zárom ezt a bejegyzést, amit Mac-nek mondott a búcsúzáskor.

"Lehet, hogy New York az a város, ami nemet mond az alvásra, de Las Vegas hívogat. Ezt sose felejtsd el!"

Mindjárt az elején leszögezném, hogy egyáltalán nem a TV2-n futó sorozatról akartam írni. Sőt!

A következő néhány sorban kézilabdáról lesz szó, úgyhogy akit nem érdekel, az nyugodtan ugorja csak át. Mert utána a filmről fogok majd írni. Lényeg a lényeg, hogy ne szaporítsam tovább a szót, szégyellem magam. Hogy miért? Mert már ezer éve nem voltam kint meccsen. Tisztára olyan vagyok már, mint egy divatszurkoló. Régen, amikor minden hétvégén mentünk meccsre, amikor vidékre is mentünk a csapattal, akkor ez óriási sértésnek számított. Ma sem esne jól, ha valaki ezt mondaná rám. De meg kell hagyni azzá váltam. Sajnos. És bármennyire szeretnék kimenni, egyszerűen nincs időm. Sokszor dolgozom hétvégén is, mint ahogy most is, így ha kora délután van a meccs, akkor ha akarnék se tudnék kimenni. Meg hát egyedül nem is akarok. A párom annyit dolgozik, hogy vele hétköznapi meccsre kimeni egyszerűen fizikai képtelenség. Sokszor még hétvégén is bevállal munkákat.

Szóval jó lenne mostanában kimenni meccsre. Mert már nagyon hiányzik. A csapat, az az egész milliő, ami körülvesz, ahogy belép az ember a csarnokba. Az ismerős arcok, akiket lát az ember minden mérkőzésen. Szerencsére mostanában csupa jó hírt hallani a csapat háza tájáról. Különösen örülök neki, hogy végre, hosszú évek után sikerül talán anyagilag egyenesbe jönnie a szakosztálynak. A másik dolog pedig, aminek különösen örülök, hogy Zizivel szerződést hosszabbítottak, ill. hogy Piros visszajön. Két nagy kedvencemről van, szóval örül most a kicsi szívem. :)

Na, akkor a filmről, ha már így beígértem. Előre leszögezem, hogy imádom Jennifer Aniston-t, úgyhogy totál elfogult vagyok vele szemben. :D Nekem tetszett a film. Ok, aláírom, sablonos votl és előre kiszámítható. De pont ez volt a jó benne. Ezért lehetett rajta jókat röhögni. Tuti vétel nálam, ha kijön DVD-n. Szóval, adott egy újságíró, Nicole és az exférje Milo Boyd. Aki egykor zsaru volt, de most fejvadász. Vagyis pénzért hajt fel olyanokat, akik megléptek a törvény elől. Nicole-nak meg kellett volna jelennie egy tárgyaláson, de közben az informátorától kapott füles után indul. Természetesen Milo megtalálja, elkapja. Mondom, sablonos a sztori. :) Közben hogy, hogy nem kilyukadnak ugyanazon a helyen, ahol a nászútjukat töltötték. Rájönnek, hogy még mindig éreznek valamit a másik iránt. De a vége csak az, hogy Milo beviszi Nic-et a dutyiba, az egy más kérdés, hogy utána leüti a rendőrt és őt is beviszik. így legalább együtt ünnepelhetik az évfordulójukat. :D

Aláírom, nem volt és nem is lesz az Exférj újratöltve az évszázad filmje. De nem is akar az lenni. Egy könnyed, vicces film. Amire azért ül be az ember moziba, hogy napi x óra munka után egy jót röhögjön. Kikapcsolódásnak, vagy egy esős vasárnap délutánra szerintem ideális. Amin viszont ki voltam akadva, az a cím. Ennél nagyobb marhaságot kitaláni, mint ez. De most komolyan. Hogy a fenébe lett a Bounty hunter-ből Exférj újratöltve? Ennek még értelme sincsen. Nem tudom hogy kik fordítják ezeket a címeket, de hogy visszaadhatják a diplomájukat (már ha egyáltalán van nekik), az már egyszer biztos.

És akkor végül, de nem utolsó sorban néhány szó vagy inkább mondat a keddi Bajnokok Ligája- elődöntőről. Akikkel együtt izgultam msn-en, azoktól utólag is bocsánat. Ilyenkor nem vagyok beszámítható. Őszinten leszek, iszonyúan tartottam ettől a meccstől. Mert tudom, hogy a Barcelona jelenleg a világ legjobb csapata. Nincs ezen mit szépíteni, hiába szurkolok a spanyol bajnokságban a Real Madrid. (Nyugodtan meg lehet köpködni, hogy hogy a fenébe lehet ennek a sztárcsapatnak szurkolni! :D) Szóval féltem, mert mostanában az Inter nem volt valami top formában. És hogy ez nem volt teljesen alaptalan, azt bizonyítja, hogy kb. a 13. percben vezetést szerzett a Barcelona, Pedro góljával. A sors ironiája, hogy pont az a Maxwell adta a gólpasszt, aki előtte az Inter-ben játszott. Szerencsére még az első félidőben sikerült kiegyenlíteni Sneijder révén, aki az egyik nagy kedvencem. Vicces, nyáron pont a Madrid-tól tudtuk őt megszerezni. Nem is értem, hogy miért engedték el. Kiváló játékos, kétlábas és bomba erős szabadrúgásai vannak.

A második félidő elején gyorsan magához ragadta a kezdeményezést az Inter. Maicon bődüetesen nagy gólt rúgott. Az az ember elképesztő. Mindig is tudtam, hogy a brazil focisták zseniálisak. Hátvéd létére berobogja a pálya jobb szélét kb. 200x egy mérkőzésen során. Iszonyú gyors, kivételes technikája volt és remekül lát a pályán. Gyakran lép fel segíteni a támadásokat és ez sok terhet levesz a középpálya válláról. A beadásai életveszélyesek és olyan bombákat ereszt meg, hogy öröm nézni. A Barcelona azóta is reklamálja a harmadik gólt, szerintük les volt. Szerintem meg nem, ugyanis a labda elrúgásának pillanatában Milito egyértelműen a védőkkel egyvonalban volt, de inkább mögöttük. Aztán volt még egy helyzet, amit szintén vitatnak. Ez pedig Sneijder és Dani Alves összecsapása. Biztos van olyan bíró a világon, aki ezért gondolkodás nélkül bűntetőt ad. De ez a bíró nem adott. A sokadik kameraállásból egyértelműen látszott, hogy Sneijder sem a labdát, sem pedig Alves lábát nem érte el. Szóval szerintem Alves jogosan kapott sárgát műesésért. És most jöhetnek a kövek és a szídások, hogy mennyire elfogult vagyok. Igen, az vagyok. Nem is tudok nem az lenni. Mert nagyon szeretem az Intert, 13 éve szurkolok nekik.

Azt hiszem mára elég is ennyi belőlem. Te jó ég, fél három van?! Hol telt el ilyen gyorsan ez a nap?

Jó hétvégét előre is mindenkinek!

Nem túl nyerő ez a cím, de nem jutott semmi értelmesebb az eszembe. Még egy kicsit visszatérek a CSI:NY-hoz, aztán másról is akarok ám írni. Tudom, hihetetlen! :D

Szóval, olvastam, hogy május 26-án lesz az utolsó rész. Elvileg 25 részes lesz ez az évad is, mint az ötödik. És úgy lesz vége, hogy to be continued. Remek! De komolyan! Direkt csinálják, állítom. Had izguljon az a hülye otthon egész nyáron. Vagy csak én veszem ennyire komolyan ezt az egészet. A producerek meg röhögnek a markukba. De azt még mindig nem értem, hogy mostanában miért van az, hogy olykor két-három hét is eltelik egy-egy rész között. Mert februárban nem volt az olimpia miatt, az ok. De most miért nem lesz jövő héten, azt nem tudom.

Jó, tudom, marha nagy problémáim vannak. Hihi! De hát ha egyzer idegesít! Kiírom magamból és akkor legalább nem fogok felrobbanni. :D

Na, amiről, pontosabban akiről még írni akartam. Gyöngyusz barátnőm. Hú, de le fog engem bajszintani, hogy vörösödni fog a feje. Ne haragudj, babám, de egyszerűen muszáj. Te is írtál rólam, sőt még a blogom linkjét is beszúrtad. Ez nem visszavágás, hanem inkább elismerés.

A www.csihungary.hu oldal hozott össze minket gyakorlatilag. Elkezdtünk msn-en beszélgetni. Eleinte tök általános dolgokról meg a kedvenc sorozatainkról. Aztán szép lassan azon vettük észre magunkat, hogy már nemcsak ezekről a dolgokról beszélünk, hanem az életünk minden fontos részéről. Kibeszéltük a történeteinket is. Ő kikérte az enyémet, én kikértem az övét. És ez így megy azóta is. Tulajdonképpen egymás béta olvasói vagyunk.

Tavaly októberben aztán elhatároztuk, hogy ha már így Pesten jár, akkor ugyan találkozzunk már. Mert addig csak msn-en meg e-mailben, illetve sms-ben beszélgettünk. Egy kicsit meg voltunk illetődve mindketten, de hamar feloldódtunk és jót röhögcséltünk. Ahogy azt mindig is szoktuk. Ezek után erősebb lett a kettőnk között lévő kapocs. Most már olykor telefonon is hívtuk egymást. A telefonszámláinkat fizetők legnagyobb örömére. (Azóta kicsit visszafogtuk magunkat, de a havi 60 sms azért megvan, nagyjából.)

Olyan hihetetlenül hamar egy hullámhosszra kerültünk, hogy azóta is csak nagyokat pislogok. Olyan ő nekem, mint a másik felem. Amolyan lelki társ, elveszett testvér és egy őrült haver egyszemélyben. Ha valaki látná, hogy hogy beszélünk egymással, biztosan azt gondolná, hoyg nem vagyunk normálisak. Vagy hogy utáljuk egymást. Mondjuk ez előbb igaz is, mert tényleg nem vagyunk normálisak. De jó értelemben. :D

Akkor a végére még egy kis sport. Mert arról még úgysem nagyon írtam :D

Pénteken játszották az Inter-Juventus rangadót, amit a második félideji jó játékával az Inter simán hozott 2:0-ra. Igaz a Juve a 37. perctől emberhátrányban játszott. Kelett ez a három pont nagyon. Mivel a Roma beelőzött minket sajnos. Ők vasárnap játszottak a Lazio-val, sajnos nyertek is. Így még mindig egy ponttal előttünk vannak. Remélhetőleg a végén ez nem lesz így. Nagyon bízom benne. Még mindhárom fronton állva vagyunk, de félek, hogy ez jövő héten már nem lesz így. Nagyon nehéz dolgunk lesz a Barca ellen a BL-ben. Mondhatnám azt is, hogy lehetetlen küldetés. De ha már én sem bízom a csapatban, akkor ki bízzon bennük.

Így lassan egy év után éppen ideje volt már, hogy új posztot tegyek ki a blogomra. És még az sem jó kifogás, hogy nincs időm. Mert általában, ha itthon vagyok, akkor egész nap a gép előtt ülök. Szóval megyek is a sarokba és szórom a hamut a fejemre. :D

Pár nappal ezelőtt elkezdtem írni egy új posztot a blogra. De annyira részletesen belementem a részbe, hogy inkább kitöröltem. Amúgyis tegnap néztem meg az új részt a CSI:NY-ból és annyira jó volt, hogy muszáj írnom róla.

Eddig a hatodik évad nálam kenterbe veri az összes eddigi évadot. Akciódúsabb, pörgősebb, emberibb, mint az eddigi évadok. Persze nálam az ötödik is nagy favorit volt. De tudnék mindegyik évadból mondani két-három részt, amit nagyon szeretek. Az ötödik évadban négy ilyen rész is volt. A 9., a 17., a 19., és a 23. A kilencedik részben vallja be Lindsay Danny-nek, hogy terhes. Ha ezt a részt hússzor nem láttam, akkor egyszer sem. A tizenhetedik részben házasodnak össze. A 19.-ben tudja meg Danny, hogy lánya lesz és a 23.-ban születik meg Lucy.

Na, de nem is a kedvenc D&L részeimről akartam írni. Hanem a múlt heti meg a szerdai CSI:NY-ról. Most valószínűleg többen a szívükhöz kapnak, hogy ez a csaj nem normális, hogy csak erről tud beszélni. Jelentem, tudok másról is csak nem akarok. :D

A múlt szerdai rész lényegét röviden összefoglalom. Adott egy nő, Marina Garito, akinek az ikertestvére eltűnt, amikor 8 évesek voltak. 12 évvel később elmegy a rendőrségre, hogy bejelentse. Stella segít neki és ezután három éven keresztül minden hétfő este, pontban 8 órakor felhívta, hogy van-e valami fejlemény az ügyben. De Stella sosem tudta bíztatni semmi pozitívummal. Aztán a lányt beviszik a sürgősségire, haslövéssel. Az életét már nem tudják megmenteni. Sid azt mondja, hogy a lány öngyilkos lett. Erre Stella kiakad, hogy nem, az nem lehet. Nem volt semmi oka rá, hogy az legyen.

Eltökélt, hogy a lányt megölték és meg fogja találni a gyilkosát. Lelövöm a poént, ha azt mondom, hogy tényleg megölték a lányt és megtalálják a gyilkosát? :D Valószínűleg igen, úgyhogy bocsi attól, aki még nem látta a részt.

Lényeg a lényeg, hogy kiderül, hogy a gyerekek anyja újra férjhez ment. A férfi nagyon szerette a nőt, de a gyerekek inkább útban voltak. A férfi egyszer veszekedett a kisfiúval, aki olyan szerencsétlenül esett le a székről, hogy meghalt. Marina agya az átélt trauma hatására gyakorlatilag kitörölte ezt az emléket. A történet során szép lassan kiderül, hogy a lány rájött, hogy a mostohaapja ölte meg Luke-ot, de beletörődött. Ahogyan abba is, hogy elveszítette a bátyját és sosem fogja őt visszakapni. A férfi pedig rájön, hogy a lány tudja, hogy mi történt.

Igen, a mostohaapa a gyilkos. Ő vette el mindkét gyerek életét. Pedig a lány nem akart ebből már ügyet csinálni. Belefáradt. El akart költözni, hogy új életet kezdjen. A legjobban azokat a részeket szeretem, amikor a kihallgatásnál az elkövető rájön, hogy nincs menekvés. Az arca elkomorul, ahogy leesik neki a tantusz, hogy ennyi volt, vége, nincs tovább. Rábizonyították akármit is követett el.

És akkor a tegnapi részről. Most egymás két egy-egy karakter köré épülő rész volt, de azért a többiek is benne voltak. Jó látni a csapatot, ahogy együtt működnek.

Hawkes egy börtönbe megy, hogy végignézze egy halálraítélt kivégzését. Nem igazán érti az egészet, mert nem ő dolgozott a férfi ügyén, nem is cseng ismerősen a neve. Aztán amikor a férfit elvezetik, visszafordul és közli Dokival: "I'm the man who killed your sister.". Vagyis én vagyok az a férfi, aki megölte a nővéredet. Kicsit felmegy az agyvíze, ami azért bőven érthető. A kivégzésnél az egyik őr rosszul lesz és meghal, így a kivégzés elmarad. Eközben az egyik őr bemegy az irányítóterembe. (nem ott dolgozó őr, beépített ember) Addig hadonászik a fegyverrel, amíg megöli a tényleges őrt és a kapcsolótáblába úgy ereszt egy golyót, hogy az összes cellaajtó kinyílik. Kitör a börtönlázadás, azzal a céllal, hogy Shane Casey szökését segítse elő.

Reggie (aki megölte Hawkes nővérét) segít Dokinak, hogy lehetőleg élve jusson ki ebből az egész káoszból. Az első mozdulata az, hogy zsebre teszi a jelvényét. Zsarunak lenni ebben a helyzetben nem éppen nyerő dolog. Reggie kerít neki egy elítélt egyenruhát, hogy be tudjon olvadni. Közben folyamatosan tartja a kapcsolatot a többiekkel kintről.

Kiderül, hogy Danny jelvénye, ami ha jól rémlik a 13. részben tűnt el, Casey-nél van. Ő lopta el a nagyapja dögcéduláját is, amit megtaláltak egy ócskásnál. Azon rajta volt az ujjlenyomata.

Közben a többiek segítségével megtalálják Shane Casey celláját. Csakhogy ő is rájuk talál és bezárja őket. De végül kijutnak. Reggie Casey után ered, aki addigra már NYPD egyenruhában feszít. Dulakodnak, ezernyi helyi rendőr előtt. Akik nyilvánvalóan nem tudhatják, hogy Casey egy elmebeteg sorozatgyilkos. Végül csoró Reggie-t lelövik, esküszöm sajnáltam a pasit. Hawkes is kijut utánuk. Kiabálja a rendőröknek, hogy Shane Casey sorozatgyilkos és ne hagyják meglógni. De ehelyett szépen elvezetik, mintha valód rendőr lenne. Kiráz a hideg, attól az embertől. Nem bírom felfogni, hogy hogy lehet valaki ennyire gonosz.

A rész úgy ér véget, hogy Doki régi képeket nézeget a nővéréről. Majd kimegy hozzá a temetőbe és elmondja neki, hogy mi történt vele, amióta megszakadt kettejük között a kapcsolat. Jó, tudom, érzelgős vagyok, de elmorzsoltam egy-két könnycseppet. Maya-ról egyébként annyi derül ki, hogy egészségügyi sulit végzett, aztán drogfüggő lett, elköltözött egy másik városba és teljesen elveszítették egymással a kapcsolatot. Igazán szomorú, hogy így ért véget ez a helyzet kettejük között. (Átérzem a helyzetet, mivel van egy húgom, akit nagyon, nagyon, nagyon de nagyon szeretek.)

Egy szó, mint száz, nagyon jó volt mindkét rész és már alig várom a folytatást. Bár úgy tűnik, hogy jövő héten nem lesz friss rész. Nem tudom, miért.

Közben olvastam egy spoiler-t is. Az utolsó rész cliffhanger-rel fog véget érni. Nem ez a spoiler, már a negyedik évad vége óta így megy ez. Casey vissza fog térni, állítom Danny után megy, csak azt nem értem miért. Már anno mikor először felbukkant a sorozatban, akkor is vele szívózott. Szóval a lényeg, hogy Danny és Lindsay vakáción vannak, erre felbukkan ez az elmebeteg és valami olyasmi fog történni, ami mindkettejük életét veszélyezteti. Ezek direkt csinálják ezt velem. Én nem fogok kibírni egy nyarat úgy, hogy nem tudom, hogy mi lesz velük. De felcsigázni legalább felcsigáztak vele. Még hat rész van hátra, úgyhogy nagyon kíváncsi vagyok.

Régóta terveztem már újra publikálni a blogra, de a benti őrület után délután olyan fáradt vagyok már, hogy semmihez sincs erőm.

Marha jó dolog, hogy van Magyarországon Forma 1-es futam, de ezt az őrületet, ami van itt, az azért nagyon durva. Ráadásul most júliusban nagyon felpörgött a nyár, szinte egy perc megállásunk sincs. Ma is egy órát pakoltam bent a guide-okat, szépen elrendeztem őket nyelvek szerint, ami plusz volt, azt meg felpakoltam a szekrények tetejére.

Na, de nem is erről akartam írni, hanem a fanfiction-ről, vagyis a rajongók által egy adott filmmel vagy sorozattal kapcsolatos írásról, illetve a függőség. Itt nem kell semmi rosszra gondolni. Nem olyan értelemben vagyok függő, ahogy egy drogos vagy olyan ember, aki egyik cigiről gyújt a másikra. Én, kérem szépen CSI:NY függő vagyok. Komolyan mondom, olyan, mintha elvonási tüneteim lennének, ha x napig nem látok egy részt. Teljesen be vagyok zsongva érte. Én még ennyire nem rajongtam soha sorozatért. Lehet, hogy csak önámítás az egész, de azért úgy érzem, hogy sikerült egy elég intelligens sorozatot találnom. Azért ez nem arról szól, hogy a szegény lány beleszeret a gazdag pasiba, aki rájön, hogy a lány élete szerelme és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Használni kell az embernek az eszét hozzá. Plusz egy olyan világba nyerhetünk betekintést, amire egyébként nem lenne esélyünk. Plusz, számomra igen sokkoló élmény volt, hogy egy darabka föld vagy egy köröm alatti szennyeződés rámutathat arra, hogy ki a gyilkos.

Fanfiction-t írok, igazából csak a saját magam szórakoztatására, illetve a tesóméra, aki nagyon szereti olvasni és elvárja, hogy folytassam a sztorit. Régebben is írtam ilyen sztorikat, csak akkor még nem tudtam, hogy ezt így hívják és ez egy külön 'műfaj'. Ebben kiélhetem az írási vágyamat és leírhatom azokat a dolgokat is egy kicsit másképp, amik éppen foglalkoztatnak. Az a tervem, hogy feldarabolom a sztorit és így fogom publikálni a blogomon. Bár nem vágyom nagy olvasótáborra, de azért jól esik az embernek egy-két elismerés.

Aztán azon gondolkoztam még, hogy írni fogok epizódvéleményeket. Azaz minden egyes CSI:NY rész után le fogom írni az adott részről, hogy hogy tetszett, meg persze egy rövid ismertetőt is, hogy miről szólt az adott rész. Van egy-két rajongói oldal, ami ezzel a sorozattal foglalkozik, majd nekik is el fogom küldeni. Múltkor egy egész délutánt szántam arra, hogy epizódképeket gyűjtsek, amiket majd később el fogok küldeni nekik.

Megfigyeltem már és magamban jókat nevetek rajta, hogy azért szép lassan sikerült megfertőznöm az egész családomat. Tesóm elég gyakran kérdezgeti, hogy mikor vannak a részek, jópárat meg is nézett már. Múltkor mikor nála voltam és tesónapot tartottunk, akkor is megnéztünk együtt pár részt. Anyuval mindennap nézzük a régi részek ismétléseit, csütörtökönként pedig az ötödik évad új részeit. Bár apukám és a párom nem ismeri el, hogy szeretik a sorozatot, azért, amikor anyuval nézzük a tv-t, odasomfordálnak mellénk és bár megjegyzik, hogy látták már az adott részt, azért végig nézik. :)

Sajnos mostanában nem nagyon van erőm az írásra, de remélem, hogy visszatér majd régi cimborám az ihlet és tudom majd folytatni a sztorimat és kapok erőt ahhoz is, hogy publikáljak a blogon.

Még fél óra és kezdődik az ötödik évad 22. része, mindenkinek további szép estét!

Örök igazság, egy nő két dologért képes mindent megtenni! Hogy legyen és hogy ne legyen gyereke!

Nemrég néztem meg Almási Tamás fantasztikus dokumentumfilmjét, a Sejtjeinket. A film 3 házaspár sorsát követi végig két és fél éven keresztül. Egyiküknél sem sikerült természetes úton a fogantatás, így a lombikbébi programban látják a megoldást. Szívszaggató női szemmel nézni, hogy mennyit küzdenek azért, hogy gyermekük lehessen. És igazságtalannak érzi az ember a sorsot, hogy nekik miért nem adja meg a szülőség csodálatos örömeit.

Hány, de hány ember van a Földön, aki elveteti a babáját vagy inkább örökbe adja, nekik meg milyen küzdelmeken kell végigmenniük. Sokszor felmerül a kérdés, hogy miért, de senki sem tudja a választ, mert nincs válasz. Ezer oka lehet, hogy egy beültetés után miért nem tapad meg egy embrió.

Mialatt néztem a filmet, azon imádkoztam, hogy csak ne kelljen ezen végigmennem. Mert micsoda gyötrődés, fájdalom és lelki összeomlás az, amikor az emberrel közlik, hogy nem jött létre a terhesség. Hogy újra és újra bízol és nekifutsz és nem sikerül. Olyan, mintha fejbe dobnának egy kővel, hogy ébresztő, megint nem sikerült összehozni azt a gyereket! El sem tudom képzelni, hogy min mehettek keresztül. Nagyon nehéz lehet ezt feldolgozni!

Tündi és Laci az első a három házaspárból, akiknél végül sikerül a megtermékenyítés. A terhesség eredménye pedig két gyönyörű kislány, Zoé és Zorka. Megdöbbentő, hogy mennyivel kisimultabb, boldogabb arcokat lát az ember. Mint, amikor idegességében az ember tördeli a kezét arra várva, hogy beszólítsák és elmondják neki, hogy sikerült-e vagy sem.

Éva és János a másodikok a sorban. Náluk emlékeim szerint szintén 3 embriót ültettek vissza, mint Tündiéknél és szintén ikerterhesség alakult ki. Látjuk Évát nagy pocakkal, aztán a következő egy kiságyban szundikáló pici kis csomagot. Az ám, de hol a másik kis csomag. És itt jön a váratlan fordulat, amitől érzem, hogy már megint gombóc van a torkomban és a szemem megtelik könnyel. Orvosi műhiba folytán elveszítették a kisfiút. És a nagy medve sír, de hogy sír. Zokog, siratja az elvesztett gyermekét, akit sohasem látott, meg sem foghatott. Azt mondja, hogy azok az orvosok, akik a szülést levezették fel sem fogják, hogy ez a két kis csöpp egy tíz éves kínlódás, gyötrödés, küzdelem vége. Semmi másuk nem maradt, csak egy fénykép és egy kis ruhácska. És valahányszor belenéznek a kiságyba, tudják, hogy ott kellene lennie a másik babának. Micsoda fájdalom lehet, hogy az ember elveszíti a gyermekét, akire annyira várt és vágyott. Aztán a nagy mackó magához veszi a kis csomagot és George Benson-t "lefitymálva" a leggyönyörűbb zenének hívja a gyermeke szusogását a fülébe. És itt vág fejbe már megint a tény, hogy a gyerek a legnagyobb boldogság a világon, hogy tényleg a gyerek az élet értelme.

A legtöbbet szenvedő házaspár Györgyi és Karcsi. Három próbálkozásuk látjuk, mindhárom sikertelenül zárul. Hol egy lázas betegség, hol a sors kegyetlensége veszi el tőlük az oly vágyott kisbabákat. És ahogy Györgyi is felteszi újra és újra a kérdést, én is elgondolkodom, tényleg miért? Annyit szenvednek, annyit küzdenek és mégsem. És úgy zárul a film, hogy abban a tudatban vagy, hogy nem sikerült. Érdekelne, hogy mi lesz velük, vajon sikerült nekik. Megszületett az a baba, akire annyira vágytak. És itt jön a meglepetés, a csodás befejezés. A forgatás vége után fél évvel Györgyi természetesen úton esik teherbe. Itt már az ember, ha akarná se tudná visszatartani a könnyeit. Velük együtt örül, amikor a fotón mutatják az uh-felvételt, mosolyog, amikor a nagy pocakos kismamát látja. Úgy éreztem, hogy igen, a sors igazságot szolgáltatott. Megadta ennek a két embernek azt, amire annyira vágyott. Szülők lehetnek!

Hiába nem vagyok még anya, sem kismama, valahogy érzem azt, amit ők. Persze csak sejtem, hogy min mehetnek keresztül, borzalmas lehet, nagyon nehéz. Bízom benne, hogy nekem ezt sosem kell végigcsinálnom. És amikor látod a mosolygós arcokat, a pici babákat, akkor örül a szíved, hogy sikerült, hogy teljesült ezeknek az embereknek a vágya.

Anno, mikor a tévében néztünk hárman, Anyuval és a tesómmal, együtt sírtunk. Sírtunk ugyanúgy, ahogy az elkeseredett nők is sírtak, hogy nem sikerült. És nevettünk, amikor kiderült, hogy igen, sikerült. Mert jó érzés volt látni a szereplőket boldognak.

Szóval a Sejtjeink egy csodálatos film. Küzdelemről, fájdalomról, boldogságról. Hogy mennyi kínnal, lemondással, megaláztatással és szenvedéssel jár az út a szülővé válásig. De ezek az emberek vállalták ezt az utat. Mert azt mondtak, hogy gyereket akarunk. És csodálatos látni, hogy tényleg mindent megtesznek azért, hogy szülők lehessenek! És egy megdöbbentő dolog a végére. Ez a kiírás most villant az agyamba. A végefőcím alatt megjelenik egy felirat. Magyarországon minden tizedik házastársi és élettársi kapcsolat meddő. Ez azt jelenti, hogy egymillió ember él kishazánkban, akiknek végig kell mennie ilyen procedúrákon azért, hogy gyermeke lehessen. Egyébként 1987-ben született az első lombikbaba, Louise Brown. Azóta a világon egymillió újszülött jött a világra ennek a forradalami eljárásnak köszönhetően.

Megint kaptam egy kis érzelmi löketet és megint kaptam valami olyasmit, amin rágódhatok pár napig. Jó dolog az élet nagy dolgain gondolkozni és azon filózni, hogy milyen lesz majd később az élet. Mennyi minden fog megváltozni!

Úgy látszik bizonyos időközönként rámjön, hogy írnom kell. Rá fogok szokni, hogy folyamatosan publikálok itt a blogomban is. Amikor rámjön az írhatnék, mindig azt érzem, hogy mindig írnom kéne, folyamatosan, de aztán mindig alábbhagy a lelkesedés. Nem tudom, hogy honnan jött ez a mánia. Régebben is sokszor írtam novellákat magamnak, csak úgy kitaláltam mindenféle történeteket. Érdekes módon a családban senki sincs megáldva írói vénával. Nem mintha nekem az lenne, pusztán csak szeretek írni.

Majd, ha meglesznek a gyerekeim, akkor biztos írni fogok róluk, nekik mindennap, miután alszanak. Várom már azt az időszakot, nagyon, de nagyon. Ha valaki azt mondaná, hogy holnap mehetek szülni, akkor azt mondanám, Ok, merre van a szülőszoba? Komolyan! Napról napra jobban vágyom a gyerekre és ez az érzés egyre csak erősödik. Olyan ez nekem, mint valami küldetéstudat. Anya akarok lenni. Gyerekkorom óta ez az első számú cél az életemben. Vágyom az anyaság érzésére, az intim pillanatokra, a szoptatásra, a gyerekem közelségére. Arra az érzésre, amikor először látom majd meg és az fog átfutni az agyamon, hogy úristen, ez a gyönyörű gyerek tényleg a miénk? Egyszóval tényleg mindenre vágyom, ami a gyerekkel kapcsolatos. Letojom, hogy az elején nagyon kemény lesz, mindenkinek az. De a gyerek az ezerszeresét visszaadja majd. Amikor először mosolyog rád, amikor először mondja ki, hogy Anya, amikor bújik, megölel, puszit ad! Biztos, hogy lesz rossz, beteg, meg ilyenek, de ez vele jár. Ha valaki azt mondaná, hogy írjak egy listát a gyerekvállalás előnyeivel és hátrányaival, akkor a hátrányhoz azt írnám, hogy nem izgat, az előnyökkel viszont tele tudnék írni 20 A4-es oldalt. Nekem ne mondja senki, hogy nem a gyerek a világ legnagyobb boldogsága. Úgysem hinnék neki. A gyerek nemcsak a szülőknek hatalmas öröm, hanem a szélesebb családnak is, mindenki dicsekedhet a gyerekkel. Nagyszülők, dédik, unokatesók, nagynénik, nagybácsik, stb. Igazi központi figura lesz a baba, mindenki róla fog beszélni, mutogatja a fotóját.

Hányszor, de hányszor elképzeltem már, hogy milyen érzés lesz. Gondolatban már annyi helyen voltam a gyerekkel, vagy sétáltunk hármasban az apucijával. Olyan kíváncsi vagyok már a párom reakciójára is. Vajon milyen arcot vág majd, ha megmutatom neki a pozitív tesztet? Hogy fog majd a szülésnél viselkedni, hogy bánik majd a babával? És persze mindez hogyan befolyásolja majd a kettőnk kapcsolatát? Összekovácsol még jobban, vagy inkább eltávolít egymástól? Sok-sok megválaszolatlan kérdés, amire úgyis csak a megtörténte után kapok választ.

A leginkább engem az a kérdés izgat, hogy vajon milyen emberré változtat az anyaság majd? Felnövök vagy maradok egy nagy gyerek, mint most? Hajlandó leszek a gyerekkel csúszni-mászni a földön, rajzfilmet nézni és rosszalkodni? Remélem ilyen maradok, mert őszintén szólva semmi kedvem felnőni. Minek? A felnőttek világát nem nekem találták ki, nagyon nem az én világom. Kevés vagyok én hozzá, sok olyan tulajdonságom van, ami azt eredményezi, hogy hogy a felnőttek világában csak fájdalom, csalódás és bánat érhet.

Ma délutános leszek bent, úgyhogy lehet, hogy még jelentkezem. Most megyek, mert érzésem szerint már kicsit sok belőlem. :)

Megint kezdem azt érezni, mint annak idején, amikor rendes naplót írtam, hogy elhanyagolom a blogot! De ennek egyszerű prózai oka van! Egyszerűn nem férek hozzá a gépemhez a Karácsonyfától! Megint akkora fát vettünk, hogy elfoglalja a fél szobát! De kedden már leszedjük, mert iszonyúan hullik. Meg akkor szabadnapos vagyok és akkor van egy egész napom arra, hogy leszedjem a fát, elrakjam a díszeket, feltakarítsak! Pénteken felporszívóztam, mert már kezdtek túlnyomó többségben lenni a fenyőtüskék, de tegnap este már megint olyan volt a szoba, mintha fel sem takarítottam volna!

Újfent elhatároztam, hogy vennem kell egy könyvespolcot, ami gyakorlatilag dvd polcként fog funkcionálni, mert egyszerűen utálom, hogy szanaszéjjel vannak a filmjeim és nincs benne semmi rendszer! Én átlátom ugyan a káoszt, de más nem. Meg szeretném, ha mindenki látná a gyűjteményemet, ha a szebb dobozokat ki tudnám rakni úgy, ahogy megérdemlik.

Vasárnap van és én megint itt ülök reggel hét óra óta a recepción. Szerencsére eddig nem sok minden történt, remélem nyugis nap lesz. Lassan már eltelik a fele és ez nagyon jó! Vágyom már haza, egy kis nyugira. Hogy végre végig tudjam nézni a Hortont, amit már három napja próbálok! :)

Van egy ill. két titkos vágyam 2009-re! Egy, szeretném, ha megkérnék a kezem és jó lenne egy esküvő is. Kettő, év vége felé jó lenne elkezdeni pocakosodni, mert igencsak ketyeg már a biológiai órám! :) Persze még csak 27 leszek májusban, de ez is viszonyítás kérdése! Én mindig is fiatalon akartam szülni, de ennek ellenére 26 évesen még mindig ott tartok, hogy egyelőre nincs esélyem babára! Én úgy vagyok vele, hogy habókra nem vállalom be a gyereket! Csak akkor, ha meg tudom neki teremteni a megfelelő körülményeket! Miután egyelőre csak munkám van, lakásom nincs, így marad a helyzet olyan, mint eddig!

Borzasztó dolog volt a tegnap esti csodás Karácsonyozás után ma reggel hat órakor felkelni, hogy munkába induljak! Ez van, ezt kell szeretni, ezzel szoktam magam áltatni!

Amikor idekerültem, tudtam mi vár rám! Amikor elkezdtem középiskolában, illetve fősulin tanulni a turizmust, akkor is pontosan tudtam, hogy mit vállalok! A szállodaiparban nincs se hétvége, se ünnep! Az egyetlen előnye a dolognak, hogy ilyenkor dupla bért kapok! :)

Amúgy régóta szerettem volna már blogot indítani és megosztani a világgal, hogy mit gondolok!

És akkor pár gondolat a Karácsonyról! Számomra ez a "legszentebb" ünnep! Ilyenkor mindig együtt van a család, megajándékozzuk azokat, akiket szeretünk és együtt ünnepelünk azokkal, akiket szeretünk!

Itt ülök a recepción és nem azon kesergek, hogy nekem ma dolgozni kellett jönni. Inkább arra gondolok, hogy a nagymamám a nyakamba borult, amikor kibontotta a pulcsit, amit tőlünk kapott, vagy hogy anyukám mennyire örült a Koncz Zsuzsa koncertjegyeknek, vagy hogy a párom - akit a világon mindennél jobban imádok - a tőlem kapott órában aludt. Egész este azt nyomogatta és látszott rajta, hogy nagyon tetszik neki! Tesóm is nagyon örült a bocinak, amit kapott, bár azt mondta nehogy megvegyem neki, de nem tudtam ott hagyni! És nagy meglepi volt a Született feleségek dvd is!

Nekem is teljesült egy nagy vágyam, a páromtól egy Panasonic dvd felvevőt kaptam Karácsonyra! Nagyon örültem neki, nem is számítottam rá!

Anyuéktól pedig kaptam/kaptunk két jegyet a Pink koncertre! Ennek szintén nagyon örültem, mert lemaradtam arról a koncertről, ami volt! Páromat majd szépen felkészítem rá. Van cd-m is meg dvd-m is, így lesz mivel ráhangolódnia! :))))

Szerencsére három órakor végzek, robogok is haza a finom, ünnepi ebédre! Anyu Apu kívánságának megfelelően mindig valami újat készít! De lesznek megszokott finomságok is! Már alig várom, szerencsére már csak négy órát kell kibírnom és mehetek is haza!

Holnap pedig megyünk keresztapámékhoz Karácsonyozni! Minden évben cserélünk, egyszer ők jönnek hozzánk, egyszer pedig mi megyünk! Most ők a sorosak! :))))))

A délután nagy része biztos azzal fog telni, hogy nyomogatom a dvd-felvevőt, próbálgatom és szerintem megnézzük majd a Wall-E-t is!

Mindenkinek Nagyon Boldog Karácsonyt kívánok!