Örök igazság, egy nő két dologért képes mindent megtenni! Hogy legyen és hogy ne legyen gyereke!
Nemrég néztem meg Almási Tamás fantasztikus dokumentumfilmjét, a Sejtjeinket. A film 3 házaspár sorsát követi végig két és fél éven keresztül. Egyiküknél sem sikerült természetes úton a fogantatás, így a lombikbébi programban látják a megoldást. Szívszaggató női szemmel nézni, hogy mennyit küzdenek azért, hogy gyermekük lehessen. És igazságtalannak érzi az ember a sorsot, hogy nekik miért nem adja meg a szülőség csodálatos örömeit.
Hány, de hány ember van a Földön, aki elveteti a babáját vagy inkább örökbe adja, nekik meg milyen küzdelmeken kell végigmenniük. Sokszor felmerül a kérdés, hogy miért, de senki sem tudja a választ, mert nincs válasz. Ezer oka lehet, hogy egy beültetés után miért nem tapad meg egy embrió.
Mialatt néztem a filmet, azon imádkoztam, hogy csak ne kelljen ezen végigmennem. Mert micsoda gyötrődés, fájdalom és lelki összeomlás az, amikor az emberrel közlik, hogy nem jött létre a terhesség. Hogy újra és újra bízol és nekifutsz és nem sikerül. Olyan, mintha fejbe dobnának egy kővel, hogy ébresztő, megint nem sikerült összehozni azt a gyereket! El sem tudom képzelni, hogy min mehettek keresztül. Nagyon nehéz lehet ezt feldolgozni!
Tündi és Laci az első a három házaspárból, akiknél végül sikerül a megtermékenyítés. A terhesség eredménye pedig két gyönyörű kislány, Zoé és Zorka. Megdöbbentő, hogy mennyivel kisimultabb, boldogabb arcokat lát az ember. Mint, amikor idegességében az ember tördeli a kezét arra várva, hogy beszólítsák és elmondják neki, hogy sikerült-e vagy sem.
Éva és János a másodikok a sorban. Náluk emlékeim szerint szintén 3 embriót ültettek vissza, mint Tündiéknél és szintén ikerterhesség alakult ki. Látjuk Évát nagy pocakkal, aztán a következő egy kiságyban szundikáló pici kis csomagot. Az ám, de hol a másik kis csomag. És itt jön a váratlan fordulat, amitől érzem, hogy már megint gombóc van a torkomban és a szemem megtelik könnyel. Orvosi műhiba folytán elveszítették a kisfiút. És a nagy medve sír, de hogy sír. Zokog, siratja az elvesztett gyermekét, akit sohasem látott, meg sem foghatott. Azt mondja, hogy azok az orvosok, akik a szülést levezették fel sem fogják, hogy ez a két kis csöpp egy tíz éves kínlódás, gyötrödés, küzdelem vége. Semmi másuk nem maradt, csak egy fénykép és egy kis ruhácska. És valahányszor belenéznek a kiságyba, tudják, hogy ott kellene lennie a másik babának. Micsoda fájdalom lehet, hogy az ember elveszíti a gyermekét, akire annyira várt és vágyott. Aztán a nagy mackó magához veszi a kis csomagot és George Benson-t "lefitymálva" a leggyönyörűbb zenének hívja a gyermeke szusogását a fülébe. És itt vág fejbe már megint a tény, hogy a gyerek a legnagyobb boldogság a világon, hogy tényleg a gyerek az élet értelme.
A legtöbbet szenvedő házaspár Györgyi és Karcsi. Három próbálkozásuk látjuk, mindhárom sikertelenül zárul. Hol egy lázas betegség, hol a sors kegyetlensége veszi el tőlük az oly vágyott kisbabákat. És ahogy Györgyi is felteszi újra és újra a kérdést, én is elgondolkodom, tényleg miért? Annyit szenvednek, annyit küzdenek és mégsem. És úgy zárul a film, hogy abban a tudatban vagy, hogy nem sikerült. Érdekelne, hogy mi lesz velük, vajon sikerült nekik. Megszületett az a baba, akire annyira vágytak. És itt jön a meglepetés, a csodás befejezés. A forgatás vége után fél évvel Györgyi természetesen úton esik teherbe. Itt már az ember, ha akarná se tudná visszatartani a könnyeit. Velük együtt örül, amikor a fotón mutatják az uh-felvételt, mosolyog, amikor a nagy pocakos kismamát látja. Úgy éreztem, hogy igen, a sors igazságot szolgáltatott. Megadta ennek a két embernek azt, amire annyira vágyott. Szülők lehetnek!
Hiába nem vagyok még anya, sem kismama, valahogy érzem azt, amit ők. Persze csak sejtem, hogy min mehetnek keresztül, borzalmas lehet, nagyon nehéz. Bízom benne, hogy nekem ezt sosem kell végigcsinálnom. És amikor látod a mosolygós arcokat, a pici babákat, akkor örül a szíved, hogy sikerült, hogy teljesült ezeknek az embereknek a vágya.
Anno, mikor a tévében néztünk hárman, Anyuval és a tesómmal, együtt sírtunk. Sírtunk ugyanúgy, ahogy az elkeseredett nők is sírtak, hogy nem sikerült. És nevettünk, amikor kiderült, hogy igen, sikerült. Mert jó érzés volt látni a szereplőket boldognak.
Szóval a Sejtjeink egy csodálatos film. Küzdelemről, fájdalomról, boldogságról. Hogy mennyi kínnal, lemondással, megaláztatással és szenvedéssel jár az út a szülővé válásig. De ezek az emberek vállalták ezt az utat. Mert azt mondtak, hogy gyereket akarunk. És csodálatos látni, hogy tényleg mindent megtesznek azért, hogy szülők lehessenek! És egy megdöbbentő dolog a végére. Ez a kiírás most villant az agyamba. A végefőcím alatt megjelenik egy felirat. Magyarországon minden tizedik házastársi és élettársi kapcsolat meddő. Ez azt jelenti, hogy egymillió ember él kishazánkban, akiknek végig kell mennie ilyen procedúrákon azért, hogy gyermeke lehessen. Egyébként 1987-ben született az első lombikbaba, Louise Brown. Azóta a világon egymillió újszülött jött a világra ennek a forradalami eljárásnak köszönhetően.
Megint kaptam egy kis érzelmi löketet és megint kaptam valami olyasmit, amin rágódhatok pár napig. Jó dolog az élet nagy dolgain gondolkozni és azon filózni, hogy milyen lesz majd később az élet. Mennyi minden fog megváltozni!
